Napló a Vörös Postakocsinak 

Tegnap kúszómászó fáradt voltam. Agyam-hajam elhagyva magam mögött, persze a semmi se jó, miért is lenne vonalon billeg a téma, de jelentem, legalább felismerem!

Uram adj lelki békét, hogy elfogadjam ezt a kibaszott világot, benne a nyakamba ömlő megkerülhetetlen, megelőzhetetlen agresszióval és a (női) diszkriminációval egyetemben. Nem-e? De. Megint ugrok vissza, meg még egy kicsit régebbre is. 

A tesóm azt mondta egyszer nekem, hogy miért mindig veled történnek ilyen dolgok? Nagy segítség volt köszi, még nyomorultabbnak éreztem magam tőle, tényleg ennyire kilógok a sorból, hogy még aztán a drogos, alkoholista barátaim is kivessenek maguk közül. Ahova menekültem. És igen, velem mindig történik valami, de a választ már évekkel ezelőtt félpoénra véve megadtam saját magamnak. Bár ami igazán vicces, az ugye vérkomoly alapvetően. Szóval ha  nem ából bébe mozgok minden áldott nap ugyanazzal a buszsofőrrel, ugyanabban az idősávban, és évi szinten maximum kétszer kell eltérni az egyébként kőbe vésett forgatókönyvtől, akkor ja, történnek dolgok az emberrel.

Mer a jánya is ember.

Nem véletlenül kanyarodok ide, alapvetően sosem vonzott az átlagos élet, meg a női „princípium”, de ide is visszatérek majd, mert a téma többkörösen összetett, sose jövök ki belőle, ha valahogy olyan „váncsásan” nem érek körbe vele.

A teljes bejegyzés ide kattintva olvashatod