Törpillának hívott egy ideig. 

Nem értettem akkoriban mire föl ez a hirtelen becézgetés, hiszen addig talán a nevemet se mondta ki, nem hogy becézve vagy épp kedveskedve. Ez tőle annyira állt távol, mint tőlem a boldog csapatmunka. Ha nem kerülök bele a mostani helyzetembe, talán sosem jövök rá hogy működik ez, hogyan befolyásolja a figyelmünket, a másik felé, vagy éppen elfordulásunkat: a külső. 

Abban az évben eléggé bepörögtem a balesetem után, érintettem már, szemből csaptak el a motoromon, autóval. A csaj nem vette észre hogy az orra előtt jövök, de igaziból sosem haragudtam meg rá. Túl sokat vezetek ahhoz hogy tudjam, simán elég csak egy apróság ami leveszi a szemem az útról.

Ott, akkor futottam neki életemben a második komoly száraz időszaknak, miután hat teljes hétig a kanapémhoz voltam kötve két mankóval, az ágy oldalára meg könyvekből várat építve, hogy fel tudjak rajtuk állni és kijussak a budiig.

Ittam.

Sokszor azt gondoltam, az életemben ha valami nagy disaster üt majd be, le fogom szarni, a tű is lógni fog az ereimből. Így is volt sokáig, kis disasterre csak pianoban küldtem szét magam, nagyra meg jöttek a koktélok és a teljes elfordulás.

Stimuláns, gyógyszer, alkohol, kratom, benzo, tramadol. All in.

De az elmúlt két év munkája alám pakolt valamit; a vágyból megszületett a határozott nem.

Így: a jövőben nem tervezek tudat módosítani többé.

Hovatovább ez az eddigi legkúlabb dolog amit valaha tettem az életemben, nem nagyon akarnám ezt a hihetetlen elmeszabadságot elengedni. Szóval a baleset után megint csak ezer kilósan piálva-vergődve, valahogy kitaláltam magamnak a kalóriaszámolást, mert ugye kicsit necces volt járni tanulni akkora disznómód kövéren. Az Öreg is odatette magát, én meg csináltam amit mondott, belső talpél, külső talpél, egy, kettő, előre.

Közben tramadolon éltem, ezzel kezdődött szoros barátságom az opiátokkal, nanáhogy mindenki rohadjon el aki fájdalomra gondolkodás nélkül tolja a betegébe, ne! szedjétek be.

Amíg nem muszáj.

Egy hét után már elvonási tüneteim voltak tőle, és tényleg annyira addiktív, ha csak a közelébe kerültem később, még a kutya gyógyszerét is képes voltam bezabálni.

Meg ráinni.

Ha visszanézek, kurvára nem értem hogy és honnan volt a kitartásom, és vajon mi táplálta a vágyam, eddig, a teljes tisztaságig. Ahova most jutottam.

Járni tanultam szóval, és a kalóriabizniszbe egyre inkább nem fért bele az alkohol, így a nyáron eljutottam odáig, hogy még a zero sört is letettem a strandon a kezemből. Folyékony kalória helyett mindig érdemes ennem, ez a fogyásom egyik legegyszerűbb alappilére. Nem iszom semmit amiben kalória van, de megeszem az egy sor csokimat minden áldott nap. Matek. 

Kezdtem ugye normalizálni a súlyom, nem is ittam, de kamuba voltam persze az egésszel, mert mindezt hátulról mellbe igaziból egy valaki, valami táplalta, energizálta, plafonig pörgetve abban az évben minden egyes lélegzetvételemet.

Ó drága oxitocin, de nem hiányzol! 

Beneveztem a rallyra, akkor már másodszor, függetlenül saját autóval, saját csapattal. Nem annyira az út, mind inkább egy valaki érdekelt, valaki, aki olyan erős hatást gyakorolt rám három évvel előtte, hogy egészen addig kitartott az a mély, belső kényszer, amit az álmodozásom táplált.

Kábé mindent neki akartam megmutatni, bebizonyítani.

Kanyarodjunk vissza az elejére, mert természetesen nem ő hívott akkoriban Törpillának. K-val éltem együtt, de valami olyan mély szeretetlenségben, hogy ezt talán sosem tapasztaltam máskor az életemben.

Semmi nem érdekelte, mikor a sok havi végeláthatatlan love bombing után visszaengedtem az életembe, ismeritek a sztorit, csak téged, én nélküled semmi vagyok. Hát ja, velem is semmi volt.

Soha nem felejtem el amikor azt ordította, „Értsd meg én nem fogok olyan dolgot csinálni amihez nincs kedvem, nem akarok sehova menni, senkivel találkozni, gyűlölöm az embereket, bőven elég hogy elmegyek dolgozni és hazajövök” – üvöltötte az én lakásomban, amibe beköltözött a pucér seggével.

Mert neki, neki semmilye nem maradt 10 év Anglia után. Nope, nada.

Aztán ahogy haladtam előre az öngyógyításban, ami sajnos önismerettel nem egészült akkor még ki, úgy lettem számára egyre kívánatosabb, külsőleg!

Én meg húztam eközben fejben magam Afrikába arra a dűnére, ugyanoda vissza. Valami olyan erős hatással volt rám, hogy három év múlva, amikor újra elindultunk, pár nap kellett csak, hogy egymásba csússzunk, aztán pár, hogy ugyanaz megtörténjen mint előtte, megint.

Álltam a sivatag közepén otthagyva, másodszor is, mert elege lett a pesztrálásomból.

Megijedt hogy közelebb kerülünk, és hát long story short, egyikünk sem volt szabad. Gyomorgörcsös takonysírással másztam el a befutóig, végigpiálva, meg bőgve végeláthatatlan szerelmes leveleket írva,- a maradék napokat. Amikor landoltunk Bécsben K akkora kibaszott kardvirágcsokorral várt, hogy egyből tudtam, mindent is tud. Sosem vettem a fáradságot lezárni a gépeim, így itthonról szépen végigolvasta azt a pár, háború és béke hosszúságú eposzt, amit Afrikában írtam. Még mindig szereted? Kérdezte másnap. Igen, ezt feleltem, nagyon.

Annak ellenére, hogy A kifarolt az életemből, úgy ahogy, K-val szakítottam.

Szakítani próbáltam.

Volt akkor némi anyagi közösség, de 90 százalékban egyenlíteni tudtam és arra vártam, hogy idővel észhez térjen és elköltözzön.

Persze nem ment el.

Én annyira el voltam foglalva azzal, hogy összerakjam megint magam a huzamosabb piálásból és függésekből, hagytam őt lenn aludni a kanapén.

Keze lába remegett amikor a közelembe jött, eszébe nem jutott bántani vagy egy rossz szót szólni, ami ugye később komoly bántalmazó kapcsolattá nőtte ki magát, és én a totális politoxikomán függönyöm mögé nem menekültem vissza.

Abban az évben még jobban lefogytam, de akkor már a stimuláns pia mix volt a porondon, gyakorlatilag állandóan. Ezt hellyel-közzel meg is tartottam idén év elejéig, sztori ugye megvan, lassan, lépésről lépesre, egyesével engedtem el mindent. 

Törpillának kezdett hívni, igen, azért mert kisebb lettem, tehát fizikailag kisebb.

És szép voltam. Minishort, tűsarok, csipkebody minden játszott. Akkor értünk el komoly áttörést a szexuális életünkben is, nem meglepő módon azért, mert őt is belerángattam az akármizős repüléseimbe.

Hát bemindenezve persze, hogy könnyebb világhíres misztresszé válni!

Faszom. Szép lassan a saját bizniszem is befutott arra a szintre, hogy jól kerestem, elismertek és rengeteg instant szeretetet kaptam.

Megkaptam K-tól is a figyelmet, három hónap kanapén alvás után visszajött mellém az ágyba, de A-t talán a mai napig nem engedtem el fejben. Borzasztó erős volt a kémiánk, és én olyan szerelmes voltam az agyába, a gondolataiba, hogy arra szó talán nincsen. 

Volt egy olyan évünk ott, amiben néhány erős mélypontot leszámítva, azért megvoltak a párkapcsolati high-ok is, de a közelkerülésünket erősen a stimuláns pia kombók segítették.

Például négy év ismeretség után kiderült, hogy tud táncolni. Hát, végülis cuccozni-inni gyorsabb mint terápiába menni ugye.

És itt vagyok most.

Harmadik nekifutásra sikerült tartósan eltávolodni miszter alkoholtól, azt hiszem az a rengeteg próbálkozás, a terápia, csoportok, összegyúródtak egy gombóccá és valahogy megtolták az utolsó lendületet, talán az utolsó esélyemet.

Rendezetté vált az arcom, a külsőm, barátom lett a testápolás és normál szinten odafigyelek arra is, hogy nőként létezzek a világban. Ezt észreveszik, mondhatnám, min-den-ki észreveszi és elkezdtek az edzéstársaim, a vadidegenek meg mindenki, beszélgetni velem.

Észrevettem, hogy végig tudom mondani a mondataimat, sőt.

Sokszor előfordul, hogy tartósan figyelnek rám.

Tegnap, amikor nyitott csomagtartóval elindultam, nem ájjá meg micsinálsz vörös kurva voltam, hanem két pasi széles mosollyal mellém gurult és nevetve mutogattak, szeretettel nevetve, úgy mondom. Gáz ez? Gáz amúgy, de most először életemben (kicsit sok mostanában a most először) átlátom azt, hogy külsőleg és belsőleg is rendben lévő emberekhez akarunk kapcsolódni, szinte mindannyian.

Megértettem, hogy miért fordult el tőlem a családom is, és én tőlük, mert nem csak úgy néztem ki mint egy agresszív csöves, hanem úgy is viselkedtem.

Ha bármikor a jövőben hiányozni fog valami az életemből, és azt vágynám másoktól megkapni, az már biztos, hogy magamat kell majd a helyes útra visszaterelni.

Soha nem gondoltam hogy valaha saját házban írogatok most ilyeneket boldogan.

Soha nem hittem, hogy képes leszek egyedül ellátni magam, takarítani, tiszta lakásban létezni tiszta ruhákkal, hogy be tudom rakni a mosogatógépet meg a haverját időben, és a kipakolást nem egy hét múlva csinálja meg helyettem valaki, miközben én arccal lefelé döglődöm szétmindenezve magam, mert ezektől, mindezektől rettegtem.

Nagyon nagy meló van ebben, hogy most itt lehetek.

Minden nap érzek hálát.

És szeretetet is. 

És hát most tudom mi a dolgom.

2023 november

Marcsa

Sziasztok, Marcsa vagyok alkoholista.
Vagy, papucs orrán pamutbojt.

Hetek óta forog az agyamban az írás, hogy tudnám elmondani azt, hogyan kerültem az AA-ba, és hogyan értem el arra a pontra, amikor tökmindeggyé válik mit mondasz az után, hogy sziasztok, ez meg az vagyok. Van ez a túl általános meglátás, hogyaszondja úgyis mindenki függő, de ahogy távolodom most életemben először a függőségem alanyaitól és tárgyaitól, és folyékony, vagy nem folyékony megjelenésétől, úgy kezdem egyre jobban érezni magam és meglátni azt, miben nem tudok működni, és miben igen.

Ha azt mondom 10 hónapja nem fogyasztok alkoholt, arra mindenki azt mondja, hogy oh, sehol nem vagy, meg majd jön a rózsaszín felhő, aztán onnan akkorát esel mint az ólajtó. Na jól van, és ha nem?

Amúgy várom én ezt a rózsaszín felhőt egy ideje, de csak nem jön, jött viszont helyette valami más. Végtelen mennyiségben sóhajtoztam az elmúlt két évben, hisztiztem, hogy normális akarok lenni, de igaziból nem tudtam mit jelent ez, hogy ha esetleg, akkor azt miről fogom felismerni. És eljött egy pont amiről már ugye írtam, két hónappal ezelőtt, egy pont amikor valamiért lemállott rólam a szorongás, és elkezdtem a napi teendőim közti szünetekben is jól érezni magam.

A teendőket is egyre könnyebben ellátni, néhol najó, ha valamit a hátam közepére kívánok akkor fogalmazzunk úgy, hogy letudni. Roppant felszabadító érzés ez, és nagyon furmányosan tudom csak körbeírni, hogyan is érzem magam, de valami olyasmi, hogy a mindenféle függőségeim elkezdtek körön kívül kerülni, távolodni tőlem, és egy masszává egybeolvadni.

Nincs már benne társ, kaja, alkohol, egy valami van, egy érzés, hogy NEM AKAROK FÜGGENI SEMMITŐL, de még jótól sem, ahogy ezt egy AA meeting után valaki bemondta nekem.

Hallgattam a hely előtt állókat arról diskurálni, hogy napi hány gyűlésre mennek és kissé talán hányaveti odaokoskodtam, hogy srácok, ez is függőség ám. IGEN, de ez jó függőség, hangzott el a válasz.

Álljunk itt meg egy szóra. Az én véleményem az, hogy jó függőség nincsen.

Semmi nem lehet jó, amire felesleges érzelmi reakciód akad, nem lesz egészséges amikor bűntudatod van egy kihagyott edzés után, és az sem egészséges, ha azzal ijesztgetjük egymást, hogy ha nincs szponzorod nem érsz semmit, vissza fogsz esni, meg aztán amúgy is, mindmeghalunk ezittavég.

Mindig utáltam az életet átszelő egymást ijesztgető felhangot, ha nem így teszel az lesz, ha úgy, akkor meg ez, de soha nem hallom azt, hogy arra bátorítanánk egymást, találd meg a saját utad, légy önmagad mestere, vidd haza azt, ami a segítségedre lehet, mert muszáj megtanulnunk gondolkodni és magunkért kiállni.

Az a mérhetetlen erős önbizalomhiány amit viccel, és harsánysággal próbálok eltemetni felszínre kerül, és a valós időben tisztán végzett munka mintha ölre ment volna vele, apránként nyírja ki a bizonytalanságot, minden egyes mellékvágány levagdosva róla. Lélekedzés, ezt a nevet adtam neki, és nem áll semmi csodamódszerből.

Alaptézisem, hogy tisztán, nem elfedett érzésekkel belegyalogolok minden egyes helyzetbe, telefonhívásba, intézésbe, felvállalva ÖNMAGAM:

fényévekre érzem most a hátam mögött lakó énemet, ám mégis azt mondom, egy nap az élet, köszönettel az AA szellemiségének, csak a mai napon nem esek vissza sehova, sem a társkeresőzésbe, sem a gondolataim bármilyen módszerrel való tompításába.

Mert kezdem átlátni azt, mire van szükségem. Szükségem van például közösségekre, többre is színesen, és mint minden közösségben, mindenhol lesznek számomra idegesítő,- és támaszt nyújtó, érdekes emberek is, elfogadom, ha belül nem értek egyet sokszor azzal amiről szó van, de tudjátok mit?

Lehet, hogy ezzel többen is így vannak, csak nem merik leírni, se elmondani. Egymásra bólogatunk, hogy ne vállaljunk semmilyen konfrontációt, ne legyen az, hogy magunknak kelljen felépíteni valamit és kiállni mellette, de gőzerővel ám.

Ebben benne van az igazi bukás veszélye, amikor nem tudom majd befedni magam a kifogással, jó tényleg, hát nem elég keményen csináltam a lépéseket, azért, csakis azért borulhattam meg. Nem gyerekek, ha borulok, akkor elbasztam. És én baszom el.
Hát én megpróbálom. Megértettem azt, ami az egyik legnagyobb félelmem volt, a minek is menjek én AA-ba, ahol istenezni fognak, meg azt kell mondjam, hogy alkoholista vagyok.

Ja, meg lapos csokoládé meg töltött csokoládé, és szőrsapka is, ahogy ülök az ágon, természetesen. Hát srácok van az a pont, hogy tök mindegy mit teszel oda a vagyok után, mert nem azért mentél oda.

Azért megyek oda, hogy minden héten, ha lehet többször emlékeztessem magam arra, hogy MIBE NEM AKAROK VISSZASÜLLYEDNI,

mennyire nem akarom azt a függőséget érezni, amikor minden gondolatom egy másik ember körül forog, amiben ha nem érzem jól magam, ebben az állandó máson gondolkozásban ugye, azonnal elkezdek tompítani, hogy benne tudjak maradni egy mások által, a (szerintem!) világ által diktált életszerű vegetációban, na ezt nagyon nem akarom.

Nem akarok bűntudatot érezni azért,

mert egy napon nem volt kedvem elmenni edzeni, nem akarok sírni azért, mert megettem egy teljes csokitortát, mindenhez szeretnék egészségesen megtanulni kötődni, kötődni és elengedni amit el kell, de nem az engedd el szekta vonalon, mert az az egyik legnagyobb bullshit az életben, meg a minden fejben dől el szarság.

A cselekedeteimben hiszek továbbra is és abban, hogy előre kell menni, néha ér megállni és szemlélődni, stagnálni, ahogy egy diéta sem úgy működik, hogy két éven keresztül heti fél kilót fogyok, mert nem tud úgy működni.

Ember vagyok hullámzásokkal, csak ezek a kurva reakciók hozzá kötődtek még egy rohadék teregetéshez is, meg mosogatáshoz is, kibe lélegeztem a függőséget, mert a függőség nem egy pohár bor, hanem a gondolkodásom, ami belekapaszkodik jóba, rosszba és rágja, fogja nem ereszti, ezzel megvétózva a haladást, és az élet tiszta szeretetét, felülírva mindent.

Ezért minden héten odamegyek, meghallgatom az egyik hülyét, a másik jó arcot, a harmadikat is, aki minden nap, minden héten és csoportban ugyanazt mondja, hogy emlékezzek.

Nem akarok függő lenni,

nem akarok a refluxtól köhögni, paranoid szinte skizofrén tünetekkel a saját fürdőszobámban füldugóval besötétítve rettegni, emlékezetkieséses elvonási tünetekkel megküzdeni, mert ha még egyszer ennek a közelébe kerülök kurva egyszerű, akkor én meghalok.

Ezért hát sziasztok, Marcsa vagyok alkoholista és papucs orrán pamutbojt.

Tök mindegy, minden úgy jó ahogy lennie kell.

2023 november

Pom Pom

Napló Richardnak 

Nem a Clayderman, de mindjárt kiderül. Nem jól viselem a periódusom, mondjuk úgy inkább kurva szarul, tudja ezt egy bizonyos csoport is a KékBirodalomban, mekkora panettonekat bírtam az arcomba tolni olyankor. És nem csak olyankor, a rövid leállásoknál, senkit nem akarok hiú ábrándokba ringatni, nagyon erős sóvárgások vannak, még a női kémia horror nélkül is. Az első két-három nap az maga pokol, mindenkinek aki napi használó volt az, de utána az a 30-50 sem egy Seychelle szigeteki nyaralás, öveket kérem becsatolni! Bármi ér a túlélés érdekében, ne higgyetek senki másnak. 

A napokban tanultam a Proftól, ő meg a kóterban, hogy kedveseim, bármit, bármit, ha beüt a krach, csak ne igyál (mindenezz)! No worry én is betoltam egyszer 22  gombóc vanília fagyit, és ja, jelöljük meg, most melyik a jobb érted?

Bevett ijesztgetés a józanodók között, hogy hujujujj ne cserélj másik szerre, de konkrétan, ne hari, mindenki hazudik aki azt mondja nem tette meg ő is ugyanezt.

Az én tapasztalatom, hogy mind lecsendesedik, beáll lassan normál szintre. Az eleje. Hát az kereszthalál.

Csak hát ki kell várni.

Bazirosszak az üresjáratok. Kevés jobban utálható dolog van egy függőnek, mint a számára ismeretlen fáradtság, amikor még (én) egy otthoni molyolással sem tudom elütni az időt, annyira túltoltam. Mondjuk a munkát most.

Na ez ütött be két napja, de durván. Meg is jött hozzá, úgyis megszoktam már a nehezített pályát, tudtam, éreztem, hogy nem a három gombóc fagyis menet lesz itt a felszabadító néphadsereg.

Hat. Meg egy red velvet cake. Röhögjetek! Eltűnt bennem, huss, volt nincs. Cukorsokk nélkül.

Ez volt két napja, és tegnapra már majdnem bőgtem. Se a végső esetekre félretett benzo, se a fagyi nem segített, sőt, csak pörögtem feszültem tovább, na mondom a lófasznak is van vége, ennyire nem egyensúlyozhatok tojáshéjakon, vettem egy (kettő) zero pezsgőt, meg egy doboz extra choco neszpik kakaót, feltett szándékkal, hogy kanállal fogom tolni miután benyeltem a buborékot.

Normál esetben ugyanez bodzaszörp, almaecet és jeges szóda, mert a sav az ilyenkor bazijól esik és igen, segít sokat, de itt már nagyon a végét jártam. Tojáshéj, ja. Majd ez is lesz jobb, addig bármi, érted bármi. Csak ne használjak.

Akkor gyúlt az agyamban világosság. Na nárcikám fogod magad, felkerekedsz, senkire nem erőlteted rá az ádiókakaó bulit,

Richard is most csak miattad jött Budapestre, veszel két szörnyitalt és megindulsz szépen fullsminkben, menőcuccban az Aquariumba. 

Jaj de jó döntés volt!!! Hosszú évek után, de tényleg hosszú hosszú, kapom vissza a budapesti éjszakát, ami hát valljuk be Európa, sőt világ szinten is egyedülálló. Egyedülállóan biztonságos, mindenki megtalálja a számítását egészen a járóképes korosztályig, mert zene, kaja, bár, diszkotek, az mindenkinek van benne. Van jó dolog a változásban, úgy mész ahogy akarsz, papucsban, pólóban, hátizsákkal ugrálni, de volt köztünk báliruhás nagyasszony is, itt, azaz ott, tegnap éreztem igazi elfogadást és közös utazós élményt, nemre, fajra, korra, identitásra, mindenre tekintet nélkül.

Ja, és Richard. Jó picikét újra szerelmes lettem a pasiba, ajw, az az elegancia ahogy humpákol kicsit a pezsgőjéből és nem, nem keverte le magát egy óra múlva, három és felet ugráltam csujjogatva, tapsolva, fütyülve. Egyedül.

De tudjátok mi van? Egy, visz a zene. Úgy visz, mintha Pablo összes elrejtett kincsét felszittyóztam volna Kolombiáig, kettő, aki nem egyedül jött, az is magának nyomja. 

Menjetek bulizni egyedül!

Ha a tegnap estét bármelyik barátomra ráerőlteti a NárciMari, halott ügy az egész, feszültség kerekedik, mert ez nem a másik közege, nem a másik zenéje. Én meg nyomtam volna, hogy dehát kurvajó, na nem érted, élvezzed már, látod én is milyen jól vagyok.

Újrarajzolva azt a feszült légkört, amiről a tízesben írtam. Így viszont a két napos nagyon erős sóvárgó nyűglődés, amit jelöljünk meg erős 80 százaléknak, nem hogy nullára zuhant, de úgy feltöltődtem mint a barom, kiengedett az agyam, táncoltam, infantilis csecsemővé válva az összes többi, korombelivel, toporogva drum and bass és poptrancehiphop keverékre, jajj, istenem dekurvajóvolt! Élek. Van levegőm újra. 

Az meg, hogy visszakaptam az estéket, és a budapesti éjszakát sem kell elfelejtenem, isteni ajándék.

És nem, szinte senki nem volt berúgmindenezve, tényleg az emberek nagy részét a zene húzta. Ezt is fáj picit felismerni, de tényleg így is lehet!

Még!

2023 Július

Marcsa

Marcsa naplójának további részeit idekattintva olvashatod

Napló a NekemBalatonRiviérának

Doktor úr elmehetek?
Nem, Marika néni elmebeteg!

Na kábé így érzem magam. Ahogy elkezdett kitisztulni az agyamban, hogy a feszültség forrása mégis csak én lehetek, azonnal, de rögtön ugrottam neki minden vonalon, mindenkit kikérdezni, hogy a túloldalról minek is nevezzük ezt. Két papírom már van, elfér ott egy harmadik is, nah.

Berobbantam Kiberovhoz, hogy azt mondja papír-ceruza ide nekem, és rittyentettem egy csodás infografikát arról, miért is igaz az, hogy dede, két pasim is mellettem kezdett inni, előttem nem is humpákoltak semmit, és miért érzem minden vonalon a másik emberben azt a hezitáló, bizonytalan tétlenséget, ha én a közelben vagyok tartósan. Hát. Tök egyszerű. Félnek tőlem. Jó, nem a szó klasszikus értelmében, hogy agyonpofozom őket (bár régen simán verekedtem is) de az Öreg sem cifrázta, megmondom neked, kurva sok vagy Csucsu!!! Jójó, ezzel is mókázok egy uszkve húsz éve, azért gyűltünk itt össze, hogy engem ünnepeljünk, de ezidáig fel sem merült bennem, hogy ez a viselkedés tud táplálni egy olyan erős feszült légkört, amiből kösz, de kösz nem kérek. ADHD-s, bipoláris, nárci függőt valakinek? Ja, bocs nem pasizok.

Hogy minden függő nárcisztikus lenne? Oké minden igen, de én biztos nem. ☝️ Csak apró gondjaim vannak azzal, ha valaki nem 7/24-ben engem istenítve, nekem szentelve az életét mer létezni a Föld nevű kempingben (lopás tőlük: Zsebrádió), hanem saját gondolatai, dolgai vannak. Minek neki, ha én mindent tudok, ráadásul a világegyetemnél is sokkal jobban? � Uh, gyerekek azért tényleg innen szép nyerni. Tom Cruise könyörögve áll sorba, hogy a következő Mission Impossible forgatókönyvét belőlem írhassa. Mert anyag, na az lenne hozzá.

Here is the plan. Kurva sok vagyok. A tanács meg így szól, lépj hátrébb egy kicsit. �‍♀️ Ó édes fszm hányszor elhangzott már ez, és én hányszor néztem tök hülyén, hogy én? De hát én csak jót akarok. Mindenkinek. Mert én tudom mi a jó, és örülj neki te is. Gyere egyél velem, nézd milyen jót főztem, bringázz, motorozz, túrázz velem, kutyázzunk, fedezzük fel Grúziát, kenjük a homlokunkig az orosz túró rudit zabálás közben és röhögjünk, éljünk, hé, gyere, lélegezz velem! És én lélegzek helyetted is. Úristen mekkora mocsok nagy csapda ez. Telibe nyírtam vele ki mindenkit magam körül.

Első nekifutású ötletnek a performace oldal erősítését látom, ahol ki tudom adni ezt az annyira-jó-vagyok-szeressetek énemet, nem biztos az sem, hogy valamilyen színjátszókör vonalon nem próbálkozom meg, de a nagyobbik kihívás, na az a mai házi feladatom, ezt kaptam. Ha találkozom K-val, kérdezzem meg tőle: Kedvesem mihez lenne kedved, mit szeretnél csinálni? Az meg van, hogy én ezzel konkrét nulláról rajtolok? Ezzel is. Fogalmam nincs milyen a pozitív te-kommunikáció. Zero. Nothing.

Úteligazodáshoz érkeztünk. Mindent ugye én se tudhatok. �

2023 Június

Marcsa

A felépülési történetek előző részeit ide kattintva olvashatod el!

Napló múltbéli Marinak

Nem. Ez egy vicc. Gyorsan ezzel kezdek, mert nagyon nem akarom, hogy elvigyen a hintaló a; mert én feltaláltam a spanyolviaszt irányba. Ám az is igaz, valami mozgolódik megértés vonalon a sok pofázás mögött. Az „azért jöttünk össze, hogy engem ünnepeljünk” (Howard Stern) vonalat kellene next step finomítani, és csakoda kanyarodok vissza vele, ahol a Félúton Alapítvány tanfolyamot leadtam egy hónapja.

Halálosan szar a kommunikációm. Na de most mitől lenne jó?
Halmozottan hátranyos helyzetből, jó erősen túlozva, de nem egy támogató családból megindulva csoda lenne, ha normálisan tudnék kognitív kommunikálni és létezni egyáltalán. E helyett olyan erősen ordítva tolom magam, hogy nézd ebben milyen jó vagyok, és idess ehhez is értek, meg na lessed, ezt is megcsináltam, nagyon tudok ám! Aztán semmi más nincs a háttérben csak a kisMari, akinek kéne az a buksisimi a kézilabda meccs után a további ütlegelések helyett. Le lehet így élni az életet, csak már erősen szúr a százas szög minden irányból. Mit tudjak csináni? Ahogy Laji Bácsi mondja két szekér ganyé között Torockón. Na mit?

Az egyik, és most valamiért könnyebben kontrollálható vonalam, az asszertív próbálkozások a kung-fu-fighting helyett. De erre meg, most hétvégén döbbentem rá, jó aztán megint telefonos segítséget kértem, mert elakadás az mindig van benne bőven.

Megfigyeltem, hogy sok kapcsolatomban, legyen az baráti vagy pár, vagy családi mindegy, annyira erősen tolom a milyen csúcsvagyok marketinget, hogy a mellettem lévő embert teljesen elbizonytalanítom.
Feszültség kerekedik, benne a levegőben, és szinte ugrok olyankor már faszságokra, olyan dolgokra, amiket amúgy egy leheletnyi elvesző energia nélkül is lehetne kezelni. De hát nem, mert kell a már említett kettőhúsz, ugye. Ebben a csodálatos farkába harapó kígyóban meg elindul a játszmázás. Az egyik iszik, vagy mindkettő, hogy oldani tudjon, persze csak elfedve a valós okainkat...

A teljes cikket ide kattintva olvashatod

Napló Zabhegyezőmnek

Az mekkora baromság, hogy a Zabhegyezőből Rozsban turkáló lett, nem? Gyerekkorom egyik meghatározó könyve, azóta kétszer tuti elolvastam, most meg hangoskönyvben is rátaláltam, úgy is marha jó. Mert ugye olvasok, amióta zero a Cukibirodalom az életemben. Így jutott eszembe az az idézet, ami egész gyerek,- és fiatalkoromat végigkísérte.

"A felnőttek iszonyú rondák ha tátott szájjal alszanak. A gyerekek nem. A gyerekek klasszak. Összenyálazhatják a párnát, és még akkor is klasszak." (J.D. Salinger; Zabhegyező)

Azt hiszem gyerekként a könyvek voltak a (már nem) használt szerek helyett jelen az életemben. Az állandó rettegés egészen kicsi korom óta, a paplan alatt zseblámpával olvasásba menekülve, ahol együtt izgultam Atreyu-val és zokogtam halomra magam amikor elpusztul a ló a mocsárban, ugye ti is emlékeztek a Végtelen történet két különböző színnel szedett kiadására? Magam köré emeltem a paplant és megszűnt a bántalmazó család, elfelejtettem a pofonokat, ütéseket, a mások előtti szétalázásomat, ahogy a nevelőapám odavágta két ütés között a vezetéknevem undorodva, ezzel is tudtomra adva, hogy nem oda tartozom, és alapvetően nem érek neki egy fillérrel sem többet egy mosogatórongynál.

Pontosan ezt a mintát tudtam előkapni azokban a teljesen lehetetlen párkapcsolati (nem az) helyzetekben, amikor a szarrá alázásomnál már nem volt lejjebb, se tovább, semerre, teljes zsákutca és természetesen másolva a saját mintámat magam előtt hengergetve, évről, évre lehoztam ugyanazt a sztorit. Mindig, és semmiből nem tanulva. Nem teljesen értek egyet azzal a gyűlések szerte visszatérő motívummal, amikor a függők magukról úgy beszélnek, ó persze, hát a partneremet is okoltam a saját piálasom miatt, holott arról egyedül én, csakis én tehetek (hello önsajnálat, önostorozás kedves haverek függőknél, hellohello). Én nem így érzem. Amikor már az aljától is lejebb fuldokoltam és még oda is utánam rúgtak, mondjuk egy, ja, nem hívtam rád a mentőt, edd meg amit főztél hozzászólással, akkor nagyon nem úgy gondolom, hogy a másik fél nincs benne vastagon, a kialakult fostenger fenntartásában.

Mert de. Onnan nézve is függőségi viszonyról beszélünk, esetemben K egész egyszerűen ebben teljesedett ki, hogy engem és a világgal való szembehelyezkedésemet okolhatta minden, szerinte oly borzalmasan rettentő nyomoráért.

Odaképzelődte, hogy neki milyen rossz, sőt szörnyen elviselhetetlen az élete. Miattam. Mert hát szinte semmink se volt. Ja, de. Mindketten jól kerestünk, azt csináltuk amit szerettünk, úgy és akkor sportoltunk, főztünk, szexeltünk amikor csak akartunk, a boltban az árakat soha meg nem nézve vásároltunk.

És mégis gyilkoltuk egymást. A kapcsolódásunk utolsó évében már semmi mást nem láttam a szemében csak undort, ahogy ez az undor erősödött és egyre többször kifejezésre került, én úgy rántottam magamra sorra a pia mellé a kratomot, stimulánsokat, benzot, fájdalomcsillapítót, sőt, ha hozzájutottam még a Tramadolt is bezabáltam alkohollal keverve természetesen, azért. Hogy ne-érezzek-semmit. Mindegy mi lesz, csak én szűnjek meg létezni ebben a dimenzióban, így további okot adva arra, hogy engem szégyellni lehessen teljes mellszélesseggel.

A teljes cikket ide kattintva tudod elolvasni

A napló előző bejegyzéseid ide kattintva tudod elérni

Hiperaktivitás, figyelemzavar. Nagyon sokszor halljuk napjainkban ezeket a szavakat. Egyre több függőnél derül ki, hogy a szerhasználatával öngyógyszerezte magát és, ahogy elhagyta a választott szerét, "hirtelen" megjelent a figyelemzavar és a hiperaktivitás, vagy már gyermekkorában is jelen volt. A mai bejegyzésben első kézből olvashatunk személyes élményeket ezekről.

Napló Szerelmeimnek

Há me vót egypár. Miért? Na mindjárt elmondom.

Már gyerekként se tudtak abba a kurva dobozba beletuszkolni, így az erre felpakolt trauma halmaz sem segített beállni a sírba, ezt meg így is hagyom, bár elütés volt. �

Bárhová vitt anyám, az energiáim leköthetetlennek bizonyultak, úszni is később, magamtól tanultam meg. A tanfolyamon, ahol a felesleges túltengésem megzabolázása lett volna a cél, gyakorlatilag az ellenkezője történt, túlpörögtem mint a barom. Idekapcsolódik! Ugye én azonnal úszni szerettem volna, így úgy gondoltam, a medencébe ugrálás az proper feladat a készség elsajátítására. Nem az volt.

Maradt ez így minden mással is az életemben.

Angolul középfokú tanfolyamon kezdtem tanulni minden papírt meghamisítva hozzá, hogy ne unjam szarrá magam a nulla érzékkel rendelkezők, és/vagy ott lenni sem akarók között. Az egész felcseperedésem, lázadásom, harcaim, mind egy irányba mutattak,-> az agyamban turkál egy agyrágó bogár, csak hát ez a minek is nevezzelek, senkinek fogalma nem volt merre induljunk a feltárással.

Töltöttem ki teszteket mikor anyám bevitt, erre gyere jányom D épület (rácsos pszichiátria a Bajcsyban) ott párszor rakosgattam kártyákat, de senki az ég adta világon semmit nem mondott. Rettenetesen untam magam egész életemben az összes normális iskolában és munkahelyen, és ez alatt persze folyamatosan önvádban éltem, elhittem, hogy lehetetlen vagyok, velem se együtt élni, se dolgozni nem lehet.

Így van mára mögöttem egy igen erős számérték, ha az úgynevezett szerelmeimet össze kell számolni, ide kapcsolódnak a munkahelyek és gyakorlatilag minden is, ami az állandóságot lenne hivatott képviselni. Amit utálok, mert unalmas.

Paradoxon? Ha azt mondom sportolni viszont idén tizedik éve ugyanoda járok? Nem. Szabályokra, keretekre borzasztó nagy szükségem van, olyantól aki példát mutatva maga is abban, akként éli az életét. Azon belül viszont a folyamatos színes változás nélkül kösz, nyugodtan el is hantolhattok, gyűlölök mindent ami ismétlődik és nincs benne kihívás. De nem! És nem örülök amikor megcsináltam, mert semmin nem akarok túllenni, benne szeretnék tanulni, élni, örömet, bánatot érezni, nem utána, hogy nahuhh, ezt is túléltem. Fszm. Nem sietek sehova, most aztán meg már végképp nem.
Na és természetesen ebben a csak velem van mindig a baj, mert a híg fs amúgy mindenkinek megfelelő, próbáltam a feszültséget oldani. Bármivel. Voltak drogos, piás, drogospiás, drogospiásgyógyszeres és mindenféle menetek, de tiszta időszakom, na az nem sok volt. Az, hogy pihenni, még ma is valami érthetetlen fogalomként tűnik fel az agyamban, mert szerintem ha én ledőlök ide az ágyra, akkor is valamit csinálnom kell.

Most írok nektek. De ha nem ezt, akkor olvasni KELL, vagy filmezni KELL…vagy ha nem megy, fel KELL kelni és basztatni a kertet, konyhát, valamit mindegy, csak nyugton ne KELLJEN maradni.

Így alakult ki, a jó, akkor megiszom a, beveszem a, megeszem és nyugton tudok maradni, mert szer nélkül soha életemben nem tudtam megülni a pistámon. Miért van ez? Viccelgettem én már ezzel, és marha érdekes, legalább 15, de inkább 20 évvel ezelőtt láttam egy dokut a Spektrumon felnőttkori ADHD-ról.....

A teljes cikket ide kattintva olvashatod

Napló a Vörös Postakocsinak 

Tegnap kúszómászó fáradt voltam. Agyam-hajam elhagyva magam mögött, persze a semmi se jó, miért is lenne vonalon billeg a téma, de jelentem, legalább felismerem!

Uram adj lelki békét, hogy elfogadjam ezt a kibaszott világot, benne a nyakamba ömlő megkerülhetetlen, megelőzhetetlen agresszióval és a (női) diszkriminációval egyetemben. Nem-e? De. Megint ugrok vissza, meg még egy kicsit régebbre is. 

A tesóm azt mondta egyszer nekem, hogy miért mindig veled történnek ilyen dolgok? Nagy segítség volt köszi, még nyomorultabbnak éreztem magam tőle, tényleg ennyire kilógok a sorból, hogy még aztán a drogos, alkoholista barátaim is kivessenek maguk közül. Ahova menekültem. És igen, velem mindig történik valami, de a választ már évekkel ezelőtt félpoénra véve megadtam saját magamnak. Bár ami igazán vicces, az ugye vérkomoly alapvetően. Szóval ha  nem ából bébe mozgok minden áldott nap ugyanazzal a buszsofőrrel, ugyanabban az idősávban, és évi szinten maximum kétszer kell eltérni az egyébként kőbe vésett forgatókönyvtől, akkor ja, történnek dolgok az emberrel.

Mer a jánya is ember.

Nem véletlenül kanyarodok ide, alapvetően sosem vonzott az átlagos élet, meg a női „princípium”, de ide is visszatérek majd, mert a téma többkörösen összetett, sose jövök ki belőle, ha valahogy olyan „váncsásan” nem érek körbe vele.

A teljes bejegyzés ide kattintva olvashatod

Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik!
Borzalmasan elfáradtam, jut eszembe, erre is lehetett bármikor inni. Meg mindenezni. Próbálok ébren maradni, mert ha most bealszom, akkor meg a holnapi este megy a levesbe. Nem könnyű az úttörők élete, se a tizenkét pontja.

3) Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismeresére törekszik!

Nusi néni, jelen! Esküszöm nem én dobtam ki a cserepes viragot a negyedikről!
De. Általában én voltam az, aki mindennek a középpontján megtalálható volt, ezért is a szélesvásznú felvezetés, mert néha magam is döbbenten állok, hogy mindezeknek én vagyok a főszereplője. Nem titok, sofőrként is (mi más, ugye…???�) keresem a kenyerem, többek között embereket teleportálok a röptér meg a város között. Az úgy volt, hogy az erősen turizmushoz kapcsolódó amúgy jónál eggyel jobb jövedelmem, egy nap alatt lett lehúzva a klóba, aznap amikor bejelentették az aktuális pestist. Családilag állt meg a buli, mert mindketten ebben a hajóban evickéltünk, itt jut eszembe, lehet mégiscsak kéne valami „utasbiztosítást” kötni adott helyzetekre.

Mittomén, next time jobb lenne nem az oroszlánketrec hátulja mögötti kifutóról indulni újra, az oroszlánokkal szemben.

Na szóval az úgy volt, mint annyi mindenki más, azonnal fizikai munkára váltottam, de innen visszanézve az elmúlt három évem, hááát, not my cup of tea, és soha nem is lesz az. És nem a dolog fizikai részét illetően, hanem a már említett, ugrok vissza, engem a pénz soha nem motivált téma torzított bele a dologba. Mert azt, amit magamnak még az első vállalkozásomnál kitaláltam, hogy megbízható leszek, és ha elbaszok valamit akkor vállalom a felelősséget, azt tudom hozni, de azt, hogy ez is pipa, porrongy, seprű, pénz a zsebben álljak hozzá valamihez, az soha nem fog menni.

Mondom nem. Lehet, hogy neked igen, de te viszont a mai újra csak egyszerűnek nem mondható szitumból nem másztál volna ki, máris mesélem, öveket becsatolni, egy kicsit rázós lesz a sztori. Másmilyenem meg nincs is sajni...

 A teljes bejegyzést idekattintva olvashatod:

Naplónégy

Az elmúlt hetekben, hónapokban, évben, de azt hiszem in my whole life azon voltam, hogy ráncba szedjem a dolgaimat. Alapvetően mint minden jó függő, természetesen mindent tudok, expert vagyok bármilyen témában, Szabó Péter sok sorral a hátam mögött elbújva tanulhat, hogy, hogyan kell lelkesíteni másokat.

Mondom másokat.
Mari néni, neeeeem! Jön a saller!

Hiába veri a fejembe az Öreg a tudást kalapáccsal immár 10 éve, nem, nem, az Istennek nem kúszott bele semmi sem. Amikor éppen mélyen hittem, hogy milyen remekül vagyok, semmi más nem történt, mint átültem egy másik vonatra, sihuhu. Egy, pontosan! a függéssek adta ezerszázalékos vagyok meggyőződésre. Hogy tökvakon legyek megint, csak ellenkező irányból. Készültem Afrikára, kitaláltam magamnak szerelmeket (vágyak, mondom vágyak, ide is visszatérünk), ehhez az utat, a bármiáron jónővé válás rögös, ámde ugyancsak dopaminpumpáló vonalán. Remek.
Ugrok vissza.

Optimálisak voltak a körülmények.

A teljes bejegyzés folytatása idekattintva olvasható