Hiperaktivitás, figyelemzavar. Nagyon sokszor halljuk napjainkban ezeket a szavakat. Egyre több függőnél derül ki, hogy a szerhasználatával öngyógyszerezte magát és, ahogy elhagyta a választott szerét, "hirtelen" megjelent a figyelemzavar és a hiperaktivitás, vagy már gyermekkorában is jelen volt. A mai bejegyzésben első kézből olvashatunk személyes élményeket ezekről.
Napló Szerelmeimnek
Há me vót egypár. Miért? Na mindjárt elmondom.
Már gyerekként se tudtak abba a kurva dobozba beletuszkolni, így az erre felpakolt trauma halmaz sem segített beállni a sírba, ezt meg így is hagyom, bár elütés volt. �
Bárhová vitt anyám, az energiáim leköthetetlennek bizonyultak, úszni is később, magamtól tanultam meg. A tanfolyamon, ahol a felesleges túltengésem megzabolázása lett volna a cél, gyakorlatilag az ellenkezője történt, túlpörögtem mint a barom. Idekapcsolódik! Ugye én azonnal úszni szerettem volna, így úgy gondoltam, a medencébe ugrálás az proper feladat a készség elsajátítására. Nem az volt.
Maradt ez így minden mással is az életemben.
Angolul középfokú tanfolyamon kezdtem tanulni minden papírt meghamisítva hozzá, hogy ne unjam szarrá magam a nulla érzékkel rendelkezők, és/vagy ott lenni sem akarók között. Az egész felcseperedésem, lázadásom, harcaim, mind egy irányba mutattak,-> az agyamban turkál egy agyrágó bogár, csak hát ez a minek is nevezzelek, senkinek fogalma nem volt merre induljunk a feltárással.
Töltöttem ki teszteket mikor anyám bevitt, erre gyere jányom D épület (rácsos pszichiátria a Bajcsyban) ott párszor rakosgattam kártyákat, de senki az ég adta világon semmit nem mondott. Rettenetesen untam magam egész életemben az összes normális iskolában és munkahelyen, és ez alatt persze folyamatosan önvádban éltem, elhittem, hogy lehetetlen vagyok, velem se együtt élni, se dolgozni nem lehet.
Így van mára mögöttem egy igen erős számérték, ha az úgynevezett szerelmeimet össze kell számolni, ide kapcsolódnak a munkahelyek és gyakorlatilag minden is, ami az állandóságot lenne hivatott képviselni. Amit utálok, mert unalmas.
Paradoxon? Ha azt mondom sportolni viszont idén tizedik éve ugyanoda járok? Nem. Szabályokra, keretekre borzasztó nagy szükségem van, olyantól aki példát mutatva maga is abban, akként éli az életét. Azon belül viszont a folyamatos színes változás nélkül kösz, nyugodtan el is hantolhattok, gyűlölök mindent ami ismétlődik és nincs benne kihívás. De nem! És nem örülök amikor megcsináltam, mert semmin nem akarok túllenni, benne szeretnék tanulni, élni, örömet, bánatot érezni, nem utána, hogy nahuhh, ezt is túléltem. Fszm. Nem sietek sehova, most aztán meg már végképp nem.
Na és természetesen ebben a csak velem van mindig a baj, mert a híg fs amúgy mindenkinek megfelelő, próbáltam a feszültséget oldani. Bármivel. Voltak drogos, piás, drogospiás, drogospiásgyógyszeres és mindenféle menetek, de tiszta időszakom, na az nem sok volt. Az, hogy pihenni, még ma is valami érthetetlen fogalomként tűnik fel az agyamban, mert szerintem ha én ledőlök ide az ágyra, akkor is valamit csinálnom kell.
Most írok nektek. De ha nem ezt, akkor olvasni KELL, vagy filmezni KELL…vagy ha nem megy, fel KELL kelni és basztatni a kertet, konyhát, valamit mindegy, csak nyugton ne KELLJEN maradni.
Így alakult ki, a jó, akkor megiszom a, beveszem a, megeszem és nyugton tudok maradni, mert szer nélkül soha életemben nem tudtam megülni a pistámon. Miért van ez? Viccelgettem én már ezzel, és marha érdekes, legalább 15, de inkább 20 évvel ezelőtt láttam egy dokut a Spektrumon felnőttkori ADHD-ról.....
A teljes cikket ide kattintva olvashatod
