Törpillának hívott egy ideig.
Nem értettem akkoriban mire föl ez a hirtelen becézgetés, hiszen addig talán a nevemet se mondta ki, nem hogy becézve vagy épp kedveskedve. Ez tőle annyira állt távol, mint tőlem a boldog csapatmunka. Ha nem kerülök bele a mostani helyzetembe, talán sosem jövök rá hogy működik ez, hogyan befolyásolja a figyelmünket, a másik felé, vagy éppen elfordulásunkat: a külső.
Abban az évben eléggé bepörögtem a balesetem után, érintettem már, szemből csaptak el a motoromon, autóval. A csaj nem vette észre hogy az orra előtt jövök, de igaziból sosem haragudtam meg rá. Túl sokat vezetek ahhoz hogy tudjam, simán elég csak egy apróság ami leveszi a szemem az útról.
Ott, akkor futottam neki életemben a második komoly száraz időszaknak, miután hat teljes hétig a kanapémhoz voltam kötve két mankóval, az ágy oldalára meg könyvekből várat építve, hogy fel tudjak rajtuk állni és kijussak a budiig.
Ittam.
Sokszor azt gondoltam, az életemben ha valami nagy disaster üt majd be, le fogom szarni, a tű is lógni fog az ereimből. Így is volt sokáig, kis disasterre csak pianoban küldtem szét magam, nagyra meg jöttek a koktélok és a teljes elfordulás.
Stimuláns, gyógyszer, alkohol, kratom, benzo, tramadol. All in.
De az elmúlt két év munkája alám pakolt valamit; a vágyból megszületett a határozott nem.
Így: a jövőben nem tervezek tudat módosítani többé.
Hovatovább ez az eddigi legkúlabb dolog amit valaha tettem az életemben, nem nagyon akarnám ezt a hihetetlen elmeszabadságot elengedni. Szóval a baleset után megint csak ezer kilósan piálva-vergődve, valahogy kitaláltam magamnak a kalóriaszámolást, mert ugye kicsit necces volt járni tanulni akkora disznómód kövéren. Az Öreg is odatette magát, én meg csináltam amit mondott, belső talpél, külső talpél, egy, kettő, előre.
Közben tramadolon éltem, ezzel kezdődött szoros barátságom az opiátokkal, nanáhogy mindenki rohadjon el aki fájdalomra gondolkodás nélkül tolja a betegébe, ne! szedjétek be.
Amíg nem muszáj.
Egy hét után már elvonási tüneteim voltak tőle, és tényleg annyira addiktív, ha csak a közelébe kerültem később, még a kutya gyógyszerét is képes voltam bezabálni.
Meg ráinni.
Ha visszanézek, kurvára nem értem hogy és honnan volt a kitartásom, és vajon mi táplálta a vágyam, eddig, a teljes tisztaságig. Ahova most jutottam.
Járni tanultam szóval, és a kalóriabizniszbe egyre inkább nem fért bele az alkohol, így a nyáron eljutottam odáig, hogy még a zero sört is letettem a strandon a kezemből. Folyékony kalória helyett mindig érdemes ennem, ez a fogyásom egyik legegyszerűbb alappilére. Nem iszom semmit amiben kalória van, de megeszem az egy sor csokimat minden áldott nap. Matek.
Kezdtem ugye normalizálni a súlyom, nem is ittam, de kamuba voltam persze az egésszel, mert mindezt hátulról mellbe igaziból egy valaki, valami táplalta, energizálta, plafonig pörgetve abban az évben minden egyes lélegzetvételemet.
Ó drága oxitocin, de nem hiányzol!
Beneveztem a rallyra, akkor már másodszor, függetlenül saját autóval, saját csapattal. Nem annyira az út, mind inkább egy valaki érdekelt, valaki, aki olyan erős hatást gyakorolt rám három évvel előtte, hogy egészen addig kitartott az a mély, belső kényszer, amit az álmodozásom táplált.
Kábé mindent neki akartam megmutatni, bebizonyítani.
Kanyarodjunk vissza az elejére, mert természetesen nem ő hívott akkoriban Törpillának. K-val éltem együtt, de valami olyan mély szeretetlenségben, hogy ezt talán sosem tapasztaltam máskor az életemben.
Semmi nem érdekelte, mikor a sok havi végeláthatatlan love bombing után visszaengedtem az életembe, ismeritek a sztorit, csak téged, én nélküled semmi vagyok. Hát ja, velem is semmi volt.
Soha nem felejtem el amikor azt ordította, „Értsd meg én nem fogok olyan dolgot csinálni amihez nincs kedvem, nem akarok sehova menni, senkivel találkozni, gyűlölöm az embereket, bőven elég hogy elmegyek dolgozni és hazajövök” – üvöltötte az én lakásomban, amibe beköltözött a pucér seggével.
Mert neki, neki semmilye nem maradt 10 év Anglia után. Nope, nada.
Aztán ahogy haladtam előre az öngyógyításban, ami sajnos önismerettel nem egészült akkor még ki, úgy lettem számára egyre kívánatosabb, külsőleg!
Én meg húztam eközben fejben magam Afrikába arra a dűnére, ugyanoda vissza. Valami olyan erős hatással volt rám, hogy három év múlva, amikor újra elindultunk, pár nap kellett csak, hogy egymásba csússzunk, aztán pár, hogy ugyanaz megtörténjen mint előtte, megint.
Álltam a sivatag közepén otthagyva, másodszor is, mert elege lett a pesztrálásomból.
Megijedt hogy közelebb kerülünk, és hát long story short, egyikünk sem volt szabad. Gyomorgörcsös takonysírással másztam el a befutóig, végigpiálva, meg bőgve végeláthatatlan szerelmes leveleket írva,- a maradék napokat. Amikor landoltunk Bécsben K akkora kibaszott kardvirágcsokorral várt, hogy egyből tudtam, mindent is tud. Sosem vettem a fáradságot lezárni a gépeim, így itthonról szépen végigolvasta azt a pár, háború és béke hosszúságú eposzt, amit Afrikában írtam. Még mindig szereted? Kérdezte másnap. Igen, ezt feleltem, nagyon.
Annak ellenére, hogy A kifarolt az életemből, úgy ahogy, K-val szakítottam.
Szakítani próbáltam.
Volt akkor némi anyagi közösség, de 90 százalékban egyenlíteni tudtam és arra vártam, hogy idővel észhez térjen és elköltözzön.
Persze nem ment el.
Én annyira el voltam foglalva azzal, hogy összerakjam megint magam a huzamosabb piálásból és függésekből, hagytam őt lenn aludni a kanapén.
Keze lába remegett amikor a közelembe jött, eszébe nem jutott bántani vagy egy rossz szót szólni, ami ugye később komoly bántalmazó kapcsolattá nőtte ki magát, és én a totális politoxikomán függönyöm mögé nem menekültem vissza.
Abban az évben még jobban lefogytam, de akkor már a stimuláns pia mix volt a porondon, gyakorlatilag állandóan. Ezt hellyel-közzel meg is tartottam idén év elejéig, sztori ugye megvan, lassan, lépésről lépesre, egyesével engedtem el mindent.
Törpillának kezdett hívni, igen, azért mert kisebb lettem, tehát fizikailag kisebb.
És szép voltam. Minishort, tűsarok, csipkebody minden játszott. Akkor értünk el komoly áttörést a szexuális életünkben is, nem meglepő módon azért, mert őt is belerángattam az akármizős repüléseimbe.
Hát bemindenezve persze, hogy könnyebb világhíres misztresszé válni!
Faszom. Szép lassan a saját bizniszem is befutott arra a szintre, hogy jól kerestem, elismertek és rengeteg instant szeretetet kaptam.
Megkaptam K-tól is a figyelmet, három hónap kanapén alvás után visszajött mellém az ágyba, de A-t talán a mai napig nem engedtem el fejben. Borzasztó erős volt a kémiánk, és én olyan szerelmes voltam az agyába, a gondolataiba, hogy arra szó talán nincsen.
Volt egy olyan évünk ott, amiben néhány erős mélypontot leszámítva, azért megvoltak a párkapcsolati high-ok is, de a közelkerülésünket erősen a stimuláns pia kombók segítették.
Például négy év ismeretség után kiderült, hogy tud táncolni. Hát, végülis cuccozni-inni gyorsabb mint terápiába menni ugye.
És itt vagyok most.
Harmadik nekifutásra sikerült tartósan eltávolodni miszter alkoholtól, azt hiszem az a rengeteg próbálkozás, a terápia, csoportok, összegyúródtak egy gombóccá és valahogy megtolták az utolsó lendületet, talán az utolsó esélyemet.
Rendezetté vált az arcom, a külsőm, barátom lett a testápolás és normál szinten odafigyelek arra is, hogy nőként létezzek a világban. Ezt észreveszik, mondhatnám, min-den-ki észreveszi és elkezdtek az edzéstársaim, a vadidegenek meg mindenki, beszélgetni velem.
Észrevettem, hogy végig tudom mondani a mondataimat, sőt.
Sokszor előfordul, hogy tartósan figyelnek rám.
Tegnap, amikor nyitott csomagtartóval elindultam, nem ájjá meg micsinálsz vörös kurva voltam, hanem két pasi széles mosollyal mellém gurult és nevetve mutogattak, szeretettel nevetve, úgy mondom. Gáz ez? Gáz amúgy, de most először életemben (kicsit sok mostanában a most először) átlátom azt, hogy külsőleg és belsőleg is rendben lévő emberekhez akarunk kapcsolódni, szinte mindannyian.
Megértettem, hogy miért fordult el tőlem a családom is, és én tőlük, mert nem csak úgy néztem ki mint egy agresszív csöves, hanem úgy is viselkedtem.
Ha bármikor a jövőben hiányozni fog valami az életemből, és azt vágynám másoktól megkapni, az már biztos, hogy magamat kell majd a helyes útra visszaterelni.
Soha nem gondoltam hogy valaha saját házban írogatok most ilyeneket boldogan.
Soha nem hittem, hogy képes leszek egyedül ellátni magam, takarítani, tiszta lakásban létezni tiszta ruhákkal, hogy be tudom rakni a mosogatógépet meg a haverját időben, és a kipakolást nem egy hét múlva csinálja meg helyettem valaki, miközben én arccal lefelé döglődöm szétmindenezve magam, mert ezektől, mindezektől rettegtem.
Nagyon nagy meló van ebben, hogy most itt lehetek.
Minden nap érzek hálát.
És szeretetet is.
És hát most tudom mi a dolgom.
