Napló múltbéli Marinak
Nem. Ez egy vicc. Gyorsan ezzel kezdek, mert nagyon nem akarom, hogy elvigyen a hintaló a; mert én feltaláltam a spanyolviaszt irányba. Ám az is igaz, valami mozgolódik megértés vonalon a sok pofázás mögött. Az „azért jöttünk össze, hogy engem ünnepeljünk” (Howard Stern) vonalat kellene next step finomítani, és csakoda kanyarodok vissza vele, ahol a Félúton Alapítvány tanfolyamot leadtam egy hónapja.
Halálosan szar a kommunikációm. Na de most mitől lenne jó?
Halmozottan hátranyos helyzetből, jó erősen túlozva, de nem egy támogató családból megindulva csoda lenne, ha normálisan tudnék kognitív kommunikálni és létezni egyáltalán. E helyett olyan erősen ordítva tolom magam, hogy nézd ebben milyen jó vagyok, és idess ehhez is értek, meg na lessed, ezt is megcsináltam, nagyon tudok ám! Aztán semmi más nincs a háttérben csak a kisMari, akinek kéne az a buksisimi a kézilabda meccs után a további ütlegelések helyett. Le lehet így élni az életet, csak már erősen szúr a százas szög minden irányból. Mit tudjak csináni? Ahogy Laji Bácsi mondja két szekér ganyé között Torockón. Na mit?
Az egyik, és most valamiért könnyebben kontrollálható vonalam, az asszertív próbálkozások a kung-fu-fighting helyett. De erre meg, most hétvégén döbbentem rá, jó aztán megint telefonos segítséget kértem, mert elakadás az mindig van benne bőven.
Megfigyeltem, hogy sok kapcsolatomban, legyen az baráti vagy pár, vagy családi mindegy, annyira erősen tolom a milyen csúcsvagyok marketinget, hogy a mellettem lévő embert teljesen elbizonytalanítom.
Feszültség kerekedik, benne a levegőben, és szinte ugrok olyankor már faszságokra, olyan dolgokra, amiket amúgy egy leheletnyi elvesző energia nélkül is lehetne kezelni. De hát nem, mert kell a már említett kettőhúsz, ugye. Ebben a csodálatos farkába harapó kígyóban meg elindul a játszmázás. Az egyik iszik, vagy mindkettő, hogy oldani tudjon, persze csak elfedve a valós okainkat...
